A felhőkön ülve, várva a hívó szóra
Szólt ránk a hang: Gyere, nem kell, hogy félj!
De féltünk mind, s nem számítottunk jóra
Itt túl fényes a nappal és nagyon sötét az éj

Édesanyánk fájdalmát magunkhoz szorítva
Tétova léptekkel indulunk el
Hogy magunkra lelve, mindent felborítva
Üres lélekkel, bénán bukjunk majd el

Torz örömünkkel és kicsinyes bánatunkkal
Kövezett utunk a semmibe tart
Elérni nem mert, megsárgult álmainkkal
Megrakott batyunk szakítja a kart

Annyit sem érünk, mint az égről zuhanó madár
Aki halni készül, de küzd még az életér'
De mit mutatunk fel, ha nálunk pihen meg a halál?
Örökünk semmi, csak pusztulat, könnyek és vér

Pedig miénk lett minden abban a pillanatban
Mikor megálmodott apánk s anyánk
Volt múltunk, volt jövőnk s csak megjegyezném halkan
Volt istenünk és volt még hazánk