Ó, alkonyoknak könnyû vétkei:
Semmittevés és pillanatnyi csönd;
Az álmos hegyek fejére lassan
Az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elkúszik messzire,
Lépek s mintha suttogásban járnék,
Fut macskatalpain a tompa fény,
Halvány árnyat szûl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fû,
Fû s virág s mindenhol meglelem;
Vékony illatukkal álldogálok,
S oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
A hallgató sötét rájukhajolt,
Elõgurul és tétován megáll
Föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
Az úton nehéz napom pora száll;
Lassú szívemben ilyenkor lágyan